Ott mélyen a szívemben,
Hol nemrég még a boldogság lakott,
Most némán visszhangoznak a falak,
Fájón szállnak a sóhajok.
Elhalkult bennem a szerelem dallama,
Tovarepült a hűvös őszi széllel.
S én búcsút intek utánuk
Minden lehulló levéllel.
Széttépett pókhálók csupán,
A szeretetről szőtt álmaim,
S csak a kínzó bánat hegedül,
Lelkem tépett húrjain.
Látod!? Szerelmünk kincsesládája,
Milyen könnyen kirabolható.
S tünékeny boldogságunk is
Csak szárnyaszegett pillangó.
Mégis van egy szó, a Remény,
Melynek ereje az egekbe visz,
Hol Angyalok adják kölcsön a szárnyukat,
Annak, aki őbennük hisz.
Mert hinni kell, hogy a szerelem
Legyőz minden akadályt,
S hogy az, ki egyszer elhagyott,
Egy szép napon majd rád talál.