Mindig abban a hitben éltem, hogy akit szeretünk
Azt soha, de soha nem veszítjük el,
Mert az a nemes acélkapocs, mi összefog majd vele,
A legrozsdásabb években is öntisztulást nyer.
Mindig abban bíztam, hogy a lélekből jött vaserővel,
Nem bír el oly könnyen a vészt hordó halál
És az életösztön úgyis diadallal győz minden baj felett,
Akkor is, ha rokkanttá válik egy-egy harc után.
Azt hittem, hogy a belőlem eredő makulátlan jósággal,
Minden elátkozott bűntudattól majd új áldást nyerek,
Mely segít feldolgozni azt a mérhetetlen fájó érzést,
Mitől minden éjjel könnyes szemmel sírva ébredek.
Mindig azt reméltem, hogy egyszer valóság lesz álmom
S akkor nem zokognak kínkeservvel a megtört emberek,
Mert a halál sarkig tárult vaskapuját láncokkal zárják le,
Az egymás dobbanásába kapaszkodó ütemes szívjelek.
Most mégis búcsúznom kell attól, akit nagyon szeretek,
Hiába gondoltam az élet szépségét örök körforgásnak.
Körülöttem részecskékre bomlik a valónak hitt képzelet
S én szálló porszeme leszek a múlandó varázsnak.